Rabbids Go Home Teszt (576)

27. Dec, 2009 0 Comments

Az igencsak pihent agyak által válogatott komponensek elszánt harcot vívnak a rekeszizmok ellen az idei év legmulatságosabb játékában.

Vannak játékok, amelyek papíron egyenesen visszataszítóan festenek; a Rabbids Go Home is ezek közé tartozik. Ilyenkor elmélázom, hogy mit szóltak a józan gondolkodású felsővezetők, amikor elolvasták az eléjük tolt koncepciós vázlatot? „Néhány síkdebil nyúl haza akar jutni a Holdra, ezért a környezetükben fellelhető összes hulladékot és objektumot begyűjtik egy bevásárlókocsival, hogy égig érő kupacot építsenek belőle.” Csodaszámba megy, hogy van olyan felsővezető, aki az efféle fantazmagóriára akár csak két centet is hajlandó biztosítani, ahelyett, hogy az alkalmazottjához vágná a prezentációhoz használt írásvetítőt – bár Michel „Rayman” Ancel ennél jóval több tiszteletet érdemel.

VICCELNEK VELEM

A debil és direkt szellemeskedés – a közvélekedéssel ellentétben – valójában lehangoló jelenség; aki látott már Szeszélyes Évszakokat, tudja, hogy lehet azt rosszul csinálni, és ilyen formában inkább hangos-görcsös zokogásra késztet, mint önfeledt kacajra. A videojátékok a humor tekintetében amúgy is alulreprezentált médiumnak számítanak, ha pedig mégis kapcsolatba hozható a két fogalom, az a fingópárnás poénok szívonalát jelenti, nem az ízléses szellemességet. Igen, ez fontos – a Rabbids Go Home legerősebb pontja ugyanis a humora, és ez többnyire nem a Tim Schafer-életművet idéző leheletfinom, de karcos élcekben, hanem a harsány, bazári, és NAGYON fárasztó nonverbális poénkodásban testesül meg.

Az ember megnézi a Grand Canyont vagy a pompeii vulkánkitörés nyomait, és elmélázik a környezetformáló természeti erők fenséges-félelmetes mivoltán; valami hasonló játszódott le bennem a Rabbids Go Home kapcsán is. Miből, mivel, mennyit és naponta hányszor kellett fogyasztani, elszívni, meginni és belőni, hogy ezt a végeredményt kapjuk!? A Rabbids Go Home ugyanis egy olyan – és talán az egyetlen – videojáték, amely képes sikerrel venni az akadályt, és a szándékoltság ellenére is folyamatos, csuklásba torkolló röhögésre fakasztja a játékost.

SZÁMADÁS A TÁLENTOMRÓL

A fent részletezett történetből számtalan játékdesign-koncepció felépíthető: a „csövekben bujkáló protagonista” lehet az arkhami elmegyógyintézetben túlélni igyekvő Batman, de lehet a hercegnőt megmenteni készülő Super Mario is. A Rabbids Go Home stílusát tekintve besorolhatatlan a már ismert kategóriákba: a Nintendo-magazinok „akció-kaland platformjáték” törzskönyvet csaptak hozzá, ám ez is csak homályos formában takarja a lényeget. A fentebb már részletezett alaphelyzetnek megfelelően az lesz a feladatunk, hogy a pályákat bejárva az összes lehetséges objektumot (hamburgert, táskarádiót, tűzoltókészüléket, üdítősflakont, állóórát, bodrikutyát, fejőstehenet, rendőrautót, sugárhajtóművet) begyűjtsük; eközben az egyre bonyolultabbá váló pályafelépítés és az egyre keményebb ellenfelek keserítik meg az életünket, és egyre eszelősebb filmbejátszások teszik komoly próbára a rekeszizmainkat. A stilizált képi világ, a pályák kialakítása és a játékmenet nagyon halványan a Jet Set Radiót, illetve a Katamari Damacyt idézi, de nem annyira színpompás és nem annyira kicentizett élményt kínál, mint azok; kellemes arányban adagolja a komponenseket, sosem válik túl keménnyé, ám az egyes szintek száz százalékos teljesítése már valóban izzasztó feladat.

A kezdetekkor elegendő ráhajtani a felvenni kívánt objektumokra, ám később már a pályák kialakítása is egyre rafináltabbá válik: ventillátorok felhajtóerejét kihasználva juthatunk fel elérhetetlen helyekre, a Wiimote-ban meglapuló nyúl kilövésével nyithatjuk meg a lezárt helyszíneket, alacsonyabb tereptárgyakról átugratva kerülhetünk át magasabb szintekre. Az ellenfelek kezdetben csak a szúrós kaktuszok lesznek (amiket a vizestartály kilövésével semlegesíthetünk), ám később már a harapós kutyákat is el kell kábítanunk az üvöltésünkkel (majd a bevásárlókocsiba hajítani a kábult blökit), majd komplett „problémamegoldó” brigádokkal és a rendőrséggel is megvívhatjuk a harcot.

Néha rafináltságra is szükség lesz: a játék elején például egy takarítógépet kell a megfelelő helyre juttatni az ajtó kinyitásához, ehhez pedig a levesestányérokon kell átszáguldanunk, hogy a bevásárlókocsival húzott mocsokfoltot szolgaian felpucoló gépet a célba csalogassuk – de közben vigyázni kell arra is, hogy a gép minket ne kapjon el, és ne hajtsunk bele a kiömlött víztócsákba sem, mert az lemossa a kerekeket. A feladatok és a képességeink fokozatosan válnak egyre komplexebbé, de a progresszió ütemezése kellemesen élvezetes, követhető folyamat. Minden pályának megvan a fő objektívája: ez általában egy adott, nagyméretű tárgy megszerzését jelenti. Kétjátékos módban egyikünk a kocsit irányítva randalírozhat, míg a társunk a kocsiban dekkoló nyuszival üvöltözve hozhatja a frászt a járókelőkre, valamint lövöldözhet a kontrollerben lapuló tapsifülessel is.

A HUMOR – A TELJES IGAZSÁG

„És ebben mi olyan vicces?” – merülhet fel a kérdés. Lássuk: elsőként ott a prezentáció, amitől még egy gyomorrákos Buddha-szobor is fetrengene a röhögéstől. Emblematikus pillanat, amikor az első táskarádió megtalálása után a nyulak bekapcsolják a készüléket, majd eszelős üvöltés közepette hajítják el, amint megszólal belőle egy Boney M-szám, vagy amikor ugyanezt a hangeffektet sivítják rá az első üzenetrögzítőre; páratlan élmény egy kórházból elrabolt inkubátoros beteg flatulenciájának a felhajtóerejével manőverezni az épületek között, napelemeken ugratva, miközben egy Emir Kusturica-sláger bömböl kétszáz decibellel; és lehetetlen fapofával végignézni a többféle képalkotási stílust is felvonultató átvezető animációkat is.

Halálos a szekrény tetejére menekülő alsóneműs civilek kétségbeesést tükröző animációja, súlyos a helyenként bónusz karkaterként feltűnő Télapó kifosztásának lehetősége, és elképesztő a csatornában ágymatraccal szörföző nyulak rezesbandájának vidám örömzenélését látni. Ráadásul az üvöltően nyilvánvaló humor mellett a Rabbids Go Home az euroatlanti fogyasztói társadalom félelmetesen ironikus gúnyrajza is: elég fél füllel odafigyelni az irodában és áruházakban elhangzó szövegekre, a válogatás nélkül minden kacatot a kocsiba rámoló nyulakra. A zajos ripacskodás ebben a formában amúgy is értékelhető, finom cinizmussal oldva pedig végképp szeretnivalóvá válik.

Tyler

A tesztet itt olvashatjátok eredeti környezetben