Mini Ninjas Teszt (576)

Nindzsák, misztikus kelet, azonban mindez Michael Dudikoff nélkül, avagy a hírhedt amerikai ninja távolmarad virtuális kalandjainktól… sajnos.

Pozitívum
Könnyed és hamar magával ragadó…

Negatívum
… de könnyű és könnyen felejthető

Amennyiben valaki a korosztályomhoz tartozik, biztosan emlékezik még azokra a csodálatos nyolcvanas évekre, amelyekben túlburjánzott az illegális videózás, miközben házilag barkácsolt szinkronnal (avagy narrátorral) felvértezett kópiák árasztották el a feketepiacot. Voltak akkoriban mindenféle zombifilmek, slasherek, akciófilmek, bajor pornók (vagy éppen Staller Ilona, meg a lovas barátnője), no meg persze a kocsmák (mint kulturális központok) és az otthoni filmes partik elengedhetetlen kellékei: a nindzsafilmek, amelyek nem szükségszerűen japánból érkeztek, elvégre a nagynevű, Dudikoff alakította Amerikai ninja a címéhez hűen a tengerentúlról érkezett el hozzánk. Volt még acélmaszkos ninja; Franco Nero, az elsőszámú ősmagyar is tiszteletét tette a vászonra, de mindez csak a jéghegy csúcsa, hiszen az összes 12 év alatti közötti kisfiú ninjává akart lenni, miközben a hazánkban is megjelent szakkönyveket bújta (igen, én is, még shurikent is akartam barkácsolni). Manapság már nincs akkora kultúrája a lopakodó, csendes halálosztóknak, mint akkoriban (persze a Saints Row-ban szívmelengető érzés volt a bandát ezen tisztelendő harcosoknak öltöztetni), és tulajdonképpen a videojátékokon kívül alig foglalkozik valamilyen média a Kínából az ősi japánba települt különleges orgyilkosokkal. Ninja Gaiden, Ninja Blade, és legújabb termésünk, a sorból némileg kilógó Mini Ninjas, amely címéhez hasonlatosan vért, brutalitást hagyományos ninja-akciókat kevésbé tartalmaz, mint emlegetett társai, ám ezzel együtt is egy szerethető kis mókának mondható.

SÖTÉT FELLEGEK

A történetnek helyet adó birodalom felett viharfelhők gyűlnek, miközben egy ősi gonosz visszatér a világba, hogy a természetben élő cuki kis állatkákat vérszomjas szamurájokká változtassa, amelyek rettegésben tartják a helyi lakosokat. Persze az egyensúly örök, így megismerhetjük a jóságos és bölcs ninjamestert, aki legjobb tanítványait küldi a gonosz legyőzésére – sajnos azok egyenként oda is vesznek, így már csak legjobb embere (törpéje?), Hiro (akárcsak a Hősökben) képes helyreállítani a békét.

Kisebb tanítgatás után minimalizált zsebninjánkkal megindulunk a színes-szagos erdőkben, hogy lekaszaboljuk a szintén miniatűr gonosz szamurájokat, elintézzünk pár hatalmas főellenfelet, megmentsük barátainkat, és végleg elűzzük a pokoli erőket, amelyek életünket fenyegetik.

Jó ninjához méltóan van egy kardunk (a kezdő képsorok alapján kiskorunkban még csak fakardunk volt – kezdtem is megijedni, hogy ez valami borzalmasan debil játék lesz), amellyel apríthatjuk az ellent, illetve a későbbiekben különböző technikákat is elsajátíthatunk, amelyekkel tömeges mészárlásokat hajthatunk végre. Lesz két főre irányított csapás (mint mondjuk a Call of Juarezben, lassítás közben kiválaszthatjuk a célpontokat, aztán péklapáttal megcsapkodjuk ellenfeleink fejét), mindenféle varázslat. Tűzgolyókat küldhetünk kisebb csoportok felé, amely jó eséllyel elpusztítja a hadakozók nagyját, de akár a közelünkben lévő állatok testébe is belebújhatunk, hogy azok karmait és erejét alkalmazzuk a támadókkal szemben. Persze egy édes kis ugribugri nyuszi testébe nem annyira érdemes ilyen helyzetben belelépni, mert könnyen nyúlpörköltként végezhetjük, inkább egy (panda)medve, vagy egy vaddisznó legyen a célszemély, pontosabban célállat – ezen formákban már jó kis gyilkolászás várhat ránk.

Mindezek mellett lesznek egyéb fegyvereink is: shuriken, lőporos bombák, kis pengék és hasonlók. Ráadásként elvesztett társainkat megtalálva követőkre tehetünk szert, akik felett szintén átvehetjük az irányítást, ezzel együtt új harcmodorokat alkalmazva, elvégre a behemót Futo teljesen másképpen reagál egy nagyobb tömegeket megmozgató bunyókra, mint mondjuk Hiro, vagy a törékeny, ellenfeleit táncba fuvolázó Suzume. A lehetőségeink így elég változatosak (hat szereplőnk van), amivel tulajdonképpen el is mondtuk a legnagyobb pozitívumot, amely a Mini Ninjas kapcsán felmerülhet.
Amúgy vannak még felszedhető növények (életerőnk növeléséhez, mágiánk tápolásához, fejlesztgetéshez), szétüthető hordók, vásárlásra alkalmas érmék, plusz horgászbotunkkal kievezhetünk a nagyobb vizekre (kapunk egy hatalmas sityakot, amely ugyan nem túl divatos, de ennél fogva az sem ront a dizájnján, ha pár nyílvesszőt kap – ezáltal védve minket –, és csónakként is kiválóan alkalmazható; isten áldja a nindzsák sztájlisztját!), a horogra akadt halakból pedig villámgyorsan szusit transzformálhatunk.

ERDŐK ÉS MEZŐK BÁJOS NÉPE

Ha a harci lehetőségek némileg változatosak is, amúgy nem leszünk túlzottan elkényeztetve, miközben a zöld növényzetben, vagy ellenséges erődítményekben futkosunk. Megnyitjuk az utakat, felszedünk mindent, leölünk mindenkit, pesztráljuk és tutujgatjuk a kis állatkákat, közben meg ugrálunk és mászunk, ahogy azt kell a Prince of Persia-széria (és pár egyéb modernebb cím) honosította mozgáskombinációkkal, amelyek egy átlagos játékos könyökén már egész szép patakban csordogálnak kifelé (kapaszkodás, falon futás, oda-vissza ugrálás, egyensúlyozás).
Amennyiben szeretnél némileg elkalandozni a főúttól, felejtsd is el a szabad terep lehetőségét, elvégre maximálisan zárt csőpályákon haladhatunk, és a szabadság inkább csak látszat, mintsem valóság – persze ettől függetlenül is mutatós, ahogy egy hosszú függőhídon áthaladva lenézünk a mélységben tovaszaladó folyóra, vagy a megsasoljuk a távoli hegyeket.

AZ ÉV GRAFIKUS PREZENTÁCIÓJA…

…címet biztosan nem a Mini Ninjas fogja elvinni, elvégre a játék egy letölthető PSN/XBLA-cuccként abszolút kielégítene minden igényt, ám teljes árú, lemezen megjelentetett programként kicsit már kiábrándítóbb. A rajzfilmes stílusú grafika éppen csak azért mondható közepesnek, mert illik a gyerekes tartalomhoz, plusz néhol egészen tartalmas a látványvilág, ami ráadásul tökéletesen simán is fut a gépeken (csúnya lenne, ha nem így volna), ám mindez enyhe túlzással is az előző generációra emlékeztet, mintha az Io Interactive elfelejtette volna, hogy az Xbox és PS2 óta történt egy generációváltás. A megjelenítés pozitívuma, hogy tényleg stílusos (éppen ezért sejthető, hogy direkt koncepció volt ez a fajta képi világ), illetve hangulatos, plusz az animációk is rendben vannak, amúgy simán kaphatna siralmast is (főleg a kör alakú árnyékot látva, vagy a vihart, amely némi sötétedéssel és sréhen potyogó szürke csíkokkal imitálja az esőt).

Persze mindehhez az is hozzátartozik, hogy aki komoly játékot akar, az eleve ne közelítsen a Mini Ninjas feliratú koronghoz, főleg ne ezen az áron, mert nagyot fog csalódni. A játék ugyanis a stílusa és világa miatt inkább ajánlható a gyerekeknek (és igen, inkább ezt vegyük nekik, mint egy-két mai gyerekjátékot, amelyek nem csak kihívást nem tartalmaznak, de még kifejezetten ocsmányak is), játékos kedvű asszonyainknak, illetve a leírtakra fogékony férfiembereknek is egy-egy unalmas estére – hiszen a megszokottnál némileg bonyolultabb feladatokkal is találkozhatunk, no persze ehhez nem árt maximálisra állítani a nehézséget, mert normálon például a tűzgolyó-állatiasodás kombóval röhögve végig lehet futni az ellenfeleken, miközben ezzel együtt a játék is kimondottan unalmassá válik.

NEM MENTHETETLEN

Persze már csak azért is óvatosan a közeledéssel, mert a mai tizenévesek, akik az internet legalján nevelkednek, és a gépzsír és sunáznám/pókolnám szóösszetételekből állítják össze mondataikat, nem biztos, hogy kellőképpen szórakoznak majd egy olyan játékkal, amelyben nincs három liter tej utáni hányás, vagy éppen „pózolj csövessel” akció (oké, egy bélgázzal támadó főellenfél van). Ám mindez felejthető probléma amellett, hogy semmiféle multiplayer nem kapott helyet, pedig a lehetőség adta magát – milyen szép lenne, ha hat fős akcióban menetelhetne a játékos közönség, miközben „cukiság” címszóval a kis nyuszikat és rókákat hajkurászhatná.

Ettől függetlenül (és attól, hogy mennyire idegenkedtem az apróra nőtt pizsamásoktól egy olyan megjelenési időszakban, amelyben végre értelmes játékok jönnek ki egymás után – lásd, Batman, Wolfenstein, Guitar Hero 5, Dirt 2) a program tényleg nem rossz. A demóját érdemes kipróbálni a vásárlás előtt, legalábbis a 12 felettieknek, de gyermekeknek kifejezetten ajánlható, jópofa darab. Amolyan egyszer végigjátszós fajta, de mondhatjuk, hogy az elmúlt fél évben ebből a kategóriából sem volt olyan sok. A Lego Star Wars mellett több szempontból is elbújhat (grafika, szavatosság), de a suli melletti/utáni könnyed kis platformos akciózásra tökéletes lesz.

Ami leginkább meglepő, az az, hogy a Hitman készítői egy ilyen stílusú játékkal állnak elő, amely ráadásul nem is maradéktalanul felel meg a mai elvárásoknak. Amúgy kíváncsi leszek a külföldi szaksajtó pontszámaira, mert miközben elterveztem, hogy szigorúbban fogok pontozni, mint idáig tettem, úgy érzem, hogy a Mini Ninjasban pont az van meg a hibái ellenére is, ami sok mai játékból hiányzik, és pont emiatt olyan szórakoztató még felnőtt fejjel is…

Böjtös Gábor

A tesztet itt olvashatjátok eredeti környezetben

Nincs hasonló bejegyzés.